Csodára várva

Sziasztok!

A mi történetünk olyan hosszú, hogy regényt lehetne belőle írni, de igyekszem a lehető legrövidebben elmesélni.

2009-ben úgy döntöttünk, családot alapítunk. Első hónap sikertelen, második hónapban sem akart a teszten két csík lenni. 3 hónap múlva elmentem az első kivizsgálásra, vártam további 4 hónapot a következőre. Egy év elmúlt az analízisekkel, hőmérőzéssel, gyertyaállással és a hasonló praktikákkal, amikor az egyik vizsgálat után kezünkbe kaptuk a papírt: “Meddőség, jelentkezzenek az újvidéki Betanija-ban vagy a szegedi Kaáli-ban."

Hihetetlenül nehéz volt feldolgozni, de főleg elfogadni, hogy ilyen lesz a mi utunk egy babához. Sok kutatás, internetezés, vitaminozás: minden hasztalan volt. Végül beletörődtünk a helyzetbe, és 2011-ben megindultunk Szegedre. Kettő inszemináció sikertelen, induljon hát a lombik! Annyira, de annyira hittem és bíztam, hogy nekünk is elsőre sikerül, mint oly sok másnak, hiszen azzal, hogy az embrió egyenesen a méhembe kerül és ki lesz kerülve a probléma, biztos a siker. Nem így lett. Lelkileg összeomlás, felvakartuk egymást a padlóról, dolgoztunk és próbáltuk a lehető legtöbb pénzt félretenni a következő nekifutásnak.

A második sem sikerült. Újabb kivizsgálások, minden rendben mindennel. "Maga még fiatal, biztos sikerül." Ez volt az orvosok mottója.

Eltelt ismét egy év, megyünk a harmadikra. Szerencsére, sokan nem tudják, mivel jár egy stimulációs lombikprogram, röviden elmondanám.

1. Kétnaponta vérvétel, amivel ellenőrzik és követik bizonyos hormonok alakulását (ez azt is jelenti, hogy kétnaponta nem számíthat rád a munkaadó, mivel az egész nap rámegy), közben a drága injekciókat minden nap pontos időben és adagban hasba beadni, az ultrahangon izgulva, hallgatni, mennyi tüsző érik és vajon elérik-e a megfelelő nagyságot, hogy ne ciszta képződjön, hanem petesejtet tudjanak nyerni belőlük. Ezt hívják stimulációnak.

2. A petesejtleszívás (punkció) előtt 36 órával be kell adni a tüszőrepesztő injekciót (irányított peteérés), majd altatásban egy kötőtűhöz hasonló eszközzel leszívják a petesejteket a tüszőfolyadékkal együtt. Amíg én végre nyugodtan alszom, addig a páromnak kell az ő "részét" átadni, így az embriológus rögtön munkához láthat, egyesíti a bandát. Punkció után remegve ébredés, hogy hány érett és használható petesejt lett, majd végigizgulni 5 napot, mennyi embrió lett (maradt) és milyen állapotban (fázisban) vannak. Ilyenkor (punkció után) 2 órát a megfigyelőben kell feküdni az esetleges rosszullétek miatt (hányás, szédülés, ájulás)

3. A beültetés ébren történik. Egy vékony kis katéteren keresztül levegőbuborék segítségével felhelyezik az embriókat a méhbe. Ultrahanggal ellenőrzik, hol vannak, majd fekvő helyzetben átmászok egy másik ágyra, és jön az egy óra pihenés.

4. Beültetés után (ami két hét hiányzást is jelent a melóból betegszabadság néven) további injekciók, kúpok, vitaminok és persze a nagy izgalom, hogy vajon sikerült-e?

Nekünk a harmadik sem sikerült. Elegem lett a szegedi intézetből, ennyi sikertelen után már ne az legyen egy orvos magyarázata, hogy "fiatal vagyok, majd sikerül". Minden vizsgálat, amire elmentem és ami esetleg kihathatott a sikertelenségre, sok-sok kutatás, utánaolvasás eredménye volt. Nem volt egy "szakértő" sem, aki mondta volna, mire figyeljünk, mi lehet esetleg még a baj, mert már elfogytak az ezzel kapcsolatos vizsgálatok.

Negyedik alkalommal az újvidéki Betanijába mentünk, mivel abban az időben nem volt államilag támogatott a lombik a magánklinikákon. Négy (4!) embriót kaptunk vissza, két hét múlva a vérvétel eredményem hallatán már nem a padlóra kerültem, hanem egy olyan mély gödörbe, amiből alig tudtam kimászni.

Pár hónappal később az állandó munkahelyemen felmondást kaptam. Úgy éreztem, ennél már nincs lejjebb. Se pénz, se baba: ördögi kör. Addig nem kapok munkát (ezért írtam le a kétnaponta vérvételt), amíg nincs baba, munka nélkül viszont nincs pénz babára. Közben teltek-múltak a hónapok. Utolsó esély: ha abban a 350 km távolságra lévő intézetben, az a bizonyos orvos sem tud rajtunk segíteni, akkor már nem tudunk mit tenni, vagy hova menni.

Másfél hónapig naponta kétszer telefonáltunk, mire sikerült időpontot kapni konzultációra. Teltek a hónapok, sokat utaztunk a két vizsgálat miatt, ami még hiányzott a már körülbelül 2 centi vastag aktánkból. Persze nem találtak problémát, hatalmas nagy kérdőjel lett, vajon miért nem tapad meg az embrió, hiszen fiatal vagyok még.

Indult az ötödik stimulációs lombik. A lelkiállapotunk szörnyű volt a mögöttünk lévő évek, élmények, kudarcok miatt, és ez volt az utolsó esélyünk az anyagiak miatt. Engem a brutálisan sok tűszúrás is nagyon megviselt már lelkileg.

Eljött a várva várt nap, két embriót kértünk vissza. Ilyen gyönyörű, fantasztikus és erős embrióink még nem voltak. Bíztunk nagyon a sikerben, ennyi év után lesz végre egy babánk, mert MOST sikerülnie kell. Ha ennél a doktornál nem, akkor sehol máshol.

Műtőben fekszem, jön a doki, vizsgál, szól az embriológusnak, hogy ne készítse még őket, majd szó nélkül távozik. Engem egyből levert a víz: mi lehet a baj? Visszajött a főorvossal, ő is vizsgál ultrahanggal, végül közli, hogy csak egyet kaphatunk vissza, mert víz van a hasüregemben (a túlstimuláció jele, aminek a tüneteit a terhességi hormon erőteljesen fokoz). Ez ikerterhesség esetén azonnal minimum 3 hónap kórházat jelent, mert az életem veszélyben lenne. Teljes letargia, mert mennyi annak az esélye, hogy egy embrió megtapad, amikor előzőleg néggyel sem sikerült?!

A szokásos két hét helyett 8 nap múlva kellett mennem ellenőrző vérvételre az említett probléma miatt. A 350 kilométeres odafelé vezető úton talán 2-3 mondatot, ha szóltunk egymáshoz. Néha egymásra néztünk, olyankor erősen megszorítottuk egymás kezét, sóhajtottunk... Nem volt már szükség szavakra.

Várakozás vérvétel után, majd irány az ultrahangos vizsgálat. Mondtam az orvosnak, milyen panaszaim vannak, a válasza ez volt:

"Nem csoda, hiszen Ön terhes!".

Kitört belőlem a zokogás (most is folynak a könnyeim, ahogy visszaemlékszem ezekre a szavakra, pedig néhány év elmúlt már azóta). Az öröm után rögtön jött a hidegzuhany, azonnal irány a műtő, középsúlyos hiperstimuláció miatt. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a hormoninjekciókra túl jól reagált a szervezetem. Minél több petesejtet sikerül "produkálni", annál nagyobb az esély erre, és a terhesség csak súlyosbítja a tüneteket. A hasam akkora volt, mint egy lufi. Nem bírtam tőle se leguggolni, se előredőlni, szúró érzés volt a bordáim között a nehézlégzés miatt. A baba miatt érzéstelenítést vagy fájdalomcsillapítót nem kaphattam, a hasüregemből 7 deci vizet szívtak le.

Ismét kétnaponta útnak indultunk, hogy ott üljek 2 óra hosszáig az infúziók miatt. Nem érdekelt már akkor, mit és hova szúrnak, csak egy valami volt a lényeg: oly sok év után végre terhes vagyok! Az intézetben végzett utolsó vizsgálat után kezembe kaptam a papírt, amin ez állt: "9mm-es szabályos petezsákban 2mm-es embriócsomó látható". Ennél szebb pöttyöt még életemben nem láttam, hazáig nézegettük, szinte egyfolytában.

Nem volt probléma- és vérzésmentes a terhesség, de élveztem minden másodpercét (na meg persze rengeteget aggódtam a baba miatt).

Elmúlt másfél év, szeretnénk, ha lenne egy kistesó, menjünk a lefagyasztott embriókért! Az embriókat kettesével fagyasztják, nekünk 5 volt a "sítáborban". A folyamat fagyasztott embriók esetében könnyebb fizikailag (anyagilag is), mivel nincs stimuláció. Ugyanúgy két-háromnaponta kell menni vérvételre és ultrahangra, mert követik a spontán peteérést, majd tüszőrepesztő injekció, és 5 nap múlva beültetés (illetve ahány naposan lettek lefagyasztva az embriók).

Belevágtunk a hatodik lombikba. A beültetés napján (nekünk utazás közben) telefonálni kellett, hogy vajon felébredtek-e az embriók, vagy fordulhatunk vissza, haza. Később személyesen az embriológus tájékoztatást adott, hány százalékban ébredtek fel, sérültek-e, illetve fejlődnek-e tovább az ébredés után. Megtörtént a transzfer, kettő embrió már jó helyen! Két hét várakozás ééés: sikerült! Lesz még egy babánk! Nem tartott sokáig az öröm, sajnos elveszítettük a tizedik héten. Ezt már úgy éreztem, nem tudom feldolgozni, talán ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Sokáig tartott lelkileg felépülni. Menni kell tovább, nem állhatunk meg, hiszen szeretnénk testvért adni a gyerekünknek és úgy éreztük, kettő gyerekkel lenne teljes a családunk.

Múlt az idő, végre elérkeztünk a hetedik lombikhoz. Az eredmény pozitív, ultrahangon viszont már nem látszódott semmi.

Már csak egyetlenegy embriónk maradt lefagyasztva. Az a bizonyos embrió, akit anno nem kaptunk vissza az állapotom miatt. Megtörtént a nyolcadik beültetés. Egy hét után halvány második csík a teszten. Másnap erősebb lett a csík és a reménykedésünk is. Rohanás vérvételre, mert az a tuti. Remegő kézzel nyitottam meg az e-mailt, az eredmény erős terhességre vall. Nehéz volt a két hét várakozás, hogy mehessek végre ultrahangra, amikor már látszódnia kell a picinek, hogy jó helyen van-e. (Sajnos ilyen esetekben is lehet méhen kívüli a terhesség.) A rákövetkező héten már hallottam az egyik legszebb hangot a világon: a szíve pulzálását.

Ez a terhesség sem volt problémamentes, rettegtem a 12. hétig, de velünk maradt végig, így ismét egy gyönyörű, egészséges babánk született.

A zentai szülészeten voltunk, amiről pár szóban csak annyit mondanék, hogy a nővérek kedvesek, aranyosak és türelmesen válaszolnak a kérdésekre. A szülésznőm egy angyal volt, egy másodpercre sem hagyott egyedül. Neki köszönhetően sokkal szebb élmény volt ez a szülésem az elsőtől.

Összegezve: nyolc lombik, kettő gyerek. Nem múlik el úgy egyetlen nap sem, hogy a jó éjt puszi utáni ölelés közben ne súgjam a fülükbe: "Nagyon szeretlek benneteket, ti vagytok anya mindenei, az ÉLETEM!"

Szomorúan tapasztaltam, hogy egyre többen vannak, akiknek a lombikozás az útja. Szívesen segítek bárkinek (orvosok, vizsgálatok ügyében). Keressen fel a Zentai baba-mama klub segítségével!

Végezetül pedig álljon itt a tanácsom a lombikozóknak: Ha már nagyon fáj, nehéz és elfáradtál: ne szégyelld! Ez piszkosul nehéz út. Állj meg és pihenj annyit, amennyi a lelkednek jólesik, de ne add fel! Menj tovább emelt fővel, hogy te is elmondhasd egyszer: MEGÉRTE!