A történetek hitelesek, úgy közöljük őket, ahogy a szülők megírták.
Kedves szülők, leendő szülők!
A mi szoptatási történetünket szeretném veletek megosztani. Motivációs szándékkal, de nem feltétlenül csupa pozitív élménnyel. A szoptatás csodálatos! Ugye, ezt már mindenki hallotta, olvasta valahol. Sajnos előfordul, hogy cseppet sem az, sőt, hatalmas fájdalommal jár. Ezekről nem nagyon ír a szakirodalom, nem dicsekszik vele senki.
Kicsit több, mint 5 éve, 2015 májusában, teljes lett az életünk, mert hosszú várakozás után, megszületett első gyermekünk, pici fiunk, Bence. A terhességem zökkenőmentes volt, imádtam minden percét. A vége kicsit húzós lett, túlhordtam, majd sürgősségi császárral született meg. Életem legszebb pillanata volt, amikor karomban tarthattam.
A szopizás is szépen indult, rögtön bekapta a cicit, igaz, a tejem lassan indult be, már itthon. A szobatársaim készítettek előzőleg, hogy a ciciket kenjem már előre, mert fájni fog. Mivel túlhordtam Benit, befektetett az orvosom, ők pedig már mindannyian túl voltak a szülésen. Szóval, tőlük hallottam először, hogy bizony a szoptatás nem mindig rózsaszín habos-babos élmény. Sajnos sebes lettem, vérzett mindkét bimbóm. Amit csak ajánlottak, mindent kipróbáltam, de hiába. Sírva szoptattam. Anyum itt volt, azt tanácsolta, ha már bírok, ülve szoptassak, segít helyesen cicire tenni a fiam. Sikerült is, utána másfél évig szopizott Bence, gond nélkül.
Négy és fél évvel később, kiderült, érkezik a húgi. Nagyon örültünk neki. A szoptatásra már tudatosan készültem, mert gondoltam, hogy nem lesz könnyű menet. Programozott császárom volt, így tudtam, mi vár rám. A szülés második napján be is indult a tejci, amin meg is lepődtem, mert fiunknál, 5 éve, nehezebben lövellt be. Lilla is szépen bekapta a cicit, kérdezgettem is a nővéreket, hogy szerintük helyesen szopizik-e, mert fáj. A válasz mindig az volt: igen. Kenceficéket nem is vittem a kórházba, hisz emlékeztem, nem segített egyik sem, azt mondták, hagyjak kis anyatejet rászáradni. Így is tettem, de a mellem egyre rosszabb lett, csupa seb volt. Mire hazaértünk, férjemmel megvetettem mindent, amit a nővérkék, a szoptatási tanácsadó ajánlottak, megnéztem minden videót, elolvastam minden cikket, amit csak találtam a szoptatásról, de nem javult a helyzet. Lilla nagyon mohón szívta, és sajnos nem jól kapta be a bimbómat. Anyum nem jöhetett a karantén miatt, így nem tudott segíteni helyesen mellre tenni a babát. Az elméleti része megvolt, mondogattam is, hogy lassan diplomálhatnék szoptatásból, de sajnos a gyakorlati része nem ment. Második gyerek. Ezt ugye jómagam is tudom, viszont az orvosok, a nővérek is ezt mondogatták: második baba, úgyis tudom, mit kell tenni. Hát nem tudtam. A sebek nem múltak, a melleimen fél centis lyuk tátongott, a kislányom véreset bukott, a széklete fekete volt, annyi vért nyelt.
Sírtam én, sírt a gyerek, sírt a család, hogy nem tudnak segíteni. Kihívtuk a védőnőt, mert a vírus miatt nem jöhetett senki, nem mehettünk sehová. Elájult: azt mondta, ilyet még nem látott pályafutása során. Véres genny folyt mindkét mellemből. Nem szoptathattam. Tápszert írt ki Lillának. Kicsit megkönnyebbültem, úgy éreztem, vége lesz a mizériánknak, kicsit helyre jövök, és folytatjuk a szoptatást. Másnap a nőgyógyászom is kijött, ő is azt mondta, ilyen sebes mellekkel nem szoptathatok legalább 3 hétig. Antibiotikum, gyógyszerek, kötés a mellre, és persze fejés 2-3 óránként, hogy be ne gyulladjon jobban, illetve, hogy el ne apadjon a tej.
A fizikai fájdalom semmi sem volt ahhoz a lelki fájdalomhoz képest, amit akkor éreztem, amikor nem szoptathattam a kislányunkat. Kéthetes volt, úgy éreztem, megfosztom őt valamitől. Fáradt voltam, kimerült. Tápot keverni, etetni, fejni, kiönteni: egy ördögi kör volt, azt hittem, soha nem lesz vége. Hívogattam a dokim, a védőnőm, akit csak tudtam, hogy meddig kell várnom, hogy újra szoptathassak. Nem vártam meg a három hetet, bimbóvédővel lassan újra próbálkoztunk. Nagyon fájt, így is sebes lettem rögtön.
Mintha még nem lett volna elég bajom, valami megcsípte a jobb mellem. Bedagadt, elfertőződött, sebészhez kerültem, de szerencsére nem kellett felnyitni.
A létező összes krémet, anyatejet, mindent kipróbáltam, semmi nem segített, míg meg nem tanultunk helyesen szopizni. Igen, mindketten. Hiába második baba, hiába volt gyakorlatom.
Ma 4 hónapos, se bimbóvédő, se fejés, igény szerint szoptatott a "pici" babám, aki már 74-es ruhákat hord (6-9 hónaposra valót). Vidám, mosolygós, kiegyensúlyozott kislány, aki imád szopizni. A fejést, úgy érzem, hanyagolom, ha csak nem muszáj, nem is szeretnék többet.
Nagyon rögös utat jártunk be, de megérte, most már ki merem jelenteni. Kitartást akik előtte állnak! Sikerülni fog!